2014. augusztus 24., vasárnap

FIGYELEM!

Sziasztok!
Ma elutazom, és csak csütörtökön jövök haza!!
Addig is elnézést a késésért mindenkitől, aki rendelt kritikát, de most sajnos 4 napig nem jutok géphez. Ennyit akartam mondani. Ezt csak azért írom le, hogy mindenki tudja, miért nem kapta még meg a kritikáját.
Még egyszer bocsánat, és további jó nyarat!
xx, Becca

2014. augusztus 17., vasárnap

Kritika#4 - Más

Más c. blog kritikája

Neked az új pontozással írom a kritikádat!

1. Design:
A designod csodaszép, látszik, hogy nem kevés munka volt vele, és nem öt perc alatt lett készítve.
A háttered nagyon tetszik, illik a blogodhoz, stílusban és színben is.
A színvilág nekem egy kicsit túl egyhangú. Vihettél volna bele valami más színt is, hacsak keveset. Esetleg egy kis sárgát, vagy narancssárgát, ha halványan is tennéd be, szerintem jobban mutatna. Elég, ha csak a fejlécbe (ez esetben, ami oldalt van kép) viszel be más színt, az is megtöri az egyszínűséget.
Ami kissé szúrta a szemem, hogy a fejléc keretszíne túl kék a design türkiz színeihez. Főleg, hogy a dátum háttérszíne sokkal zöldesebb/türkizesebb, mint a fejléc keretének kékje. A modulok címeiknek a színe is ugyanolyan, mint a dátum hátterének, ezért így még zavaróbb a fejléc kerete.
A modulsáv nagyon szépen lett megcsinálva. A „Kedvcsináló” tényleg kedvet csinál a történetedhez. A menü „TESTVÉROLDAL” menügombja még nem működik, legalább is nem adja ki az oldalt. Lehet, hogy még szerkeszted ezt, és ezért nem működik még, de én azért szólok érte. Az elrendezéssel nincs semmi bajom, minden pont a legjobb helyen van.
A betűtípus jó, olvasható. Azonban a fejezet címeinél valami feltűnőbbet választottam volna, a „Comic Sans MS” helyett.
Összességében nagyon szép designod van.
PONT: 20/17

2. Fejléc: 
Nálad a fejléc oldalt van, ami nagyon jó megoldás. Ha lejjebb görgetünk, a fejléced akkor se változtatja a helyzetét, ami nekem nagyon tetszik.
A blog címe is figyelemfelkeltő, nem veszik el a képben.
A kis képek, amik a jelnyelvet szimbolizálják, nagyon feldobják az összhatást. És a lány is pont jól van elhalványítva, és ügyesen megragadja a figyelmet.
Már a fejléceden lévő három mondat is a történet elolvasására ösztönöz. Szép munka!
PONT: 10/9

3. Alapötlet: 
Egy árvaházban indul a történeted, amiből van egy pár blog. De tiéd mégsem hasonlítható egyikhez sem! Mikor kiderül, hogy Janka (spoiler) néma, és egy különleges árvaházban él, már ott látszódott, hogy ez nem egy átlagos sztori.
Aztán megragadod az olvasó érdeklődését, azzal, hogy nem csak annyiról szól az egész, hogy Janka családba kerül és milyen az ottani élete. Nem, még ez után is ugyanolyan izgalmas marad.
A sablon kifejezést már meg sem említem, mert már azzal is megsértem magát a történetet, és az ötleted.
Összességében egy igazán egyedi, izgalmas történetet találtál ki, amit öröm olvasni!
PONT: 10/10

4. Prológus: 
Ahhoz képest, hogy a történeted mennyire jó, a prológusod egy kissé kiábrándító. Nem mintha bénán lenne megfogalmazva, vagy eleve rossz lenne, csak nem annyira prológusnak való. Amilyen szöveget írtál, azt a „Kedvcsináló” modulba is berakhattad volna, mert nagyon rövid.
A prológus azt jelenti, idézem: a prológusban mondják el a darab előzményeit, esetleg célját, mondanivalóját, alapgondolatát, tehát a tiéd nem nevezhető prológusnak. Ez inkább olyan, mint a könyveknél, a könyv hátulján lévő fülszöveg.
Inkább az első fejezetet szánnám a prológusnak, az jobban hasonlít bevezetésre.
PONT: 10/6

5. Fogalmazás, Kivitelezés: 
Azt már kielemeztem, hogy az ötleted fantasztikus, és hát a kivitelezésénél nem csalódtam. A fogalmazásod nagyszerű, sehol nem tudok belekötni.
Janka érzéseit tökéletesen írod le, ahogy a környezetét is. Szinte látom, amit Janka lát, és át tudom érezni a helyzetét. Átérzem milyen „másnak” lenni, milyen érzés ilyen nehéz öntéseket hozni, milyen, ha néma vagy, de visszakaphatod a hangod, aztán elveszíted újra. És, hogy milyen érzés örülni annak, hogy újra néma vagy.
Egyszóval a kivitelezés csodás, ahogy a fogalmazásod is.
Egyetlenegy bajom van csak. Az, hogy a fejezetek nagyon rövidek. Nagyon szépen fogalmazol, a történet pedig nagyszerű, így szomorúsággal töltött el, hogy ilyen rövid egy-egy fejezet.
De ezen kívül, a történetet öröm olvasni, mind az egyediség, mind a fogalmazás miatt is, amihez gratulálok!
PONT: 15/14

6. Szereplők: 
Minden egyes szereplőt megszerettem a történet végére. Jankát a mássága, egyedisége miatt, és hogy ezzel mennyire együtt tud élni.
Rozi hiperaktivitása, Ildit komolysága, precizitása miatt. Kevint megszerettem, mert jófej, kedves, és mert Janka is megszerette. Klári és Tomi nekem is szimpatikus volt már az elején, és a végén még jobban.
Egyszóval az összes szereplő kigondolásához gratulálok! A végére mindenkiről kiderül minden, mindenkit megismerünk több oldaláról is, amit elég nehéz véghezvinni, de neked sikerült. Plusz pont.
És az még jobban tetszett, hogy magyar szereplőket alkottál! Amit ma kevesen tesznek meg a blogok világában.
PONT: 10/10 

7. Párbeszédek: 
A párbeszédeid nem sablonosak, és remekül meg vannak írva. Nincs meg az az érzésem, hogy ezeket írták, és a valóvilágban sose hangoznának el. Teljesen reális mondatokat alkottál.
Annak meg külön örülök, hogy nem mindenhova azt írtad „mondta xy”, hanem próbáltál más kifejezéseket is használni. Persze azért egy néma lányhoz sem írhattad volna oda, hogy „mondtam”, de ott se örökösen azt láttam, hogy „jeleltem”, szóval teljesen meg vagyok elégedve a párbeszédekkel.
PONT: 10/10

8. Helyesírás: 
A helyesíráshoz körülbelül annyit írhatok, mint a fogalmazásodhoz. Nagyszerű. Szinte sehol nem láttam hibát, persze van egy pár kivétel, de azokat se jegyeztem meg. Mind csak esetleges elírások, vagy vesszőhibák voltak. De ezekért nem szólok, mert szinte elvesznek a szem elől, hisz ezeken kívül a helyesírásod, mint mondtam, nagyszerű.
PONT: 15/14

Összesen: 100/90
További jó blogolást kívánok! :)

xx,

2014. augusztus 15., péntek

Kritika#3 - Burn

Burn c. blog kritikája




1. Kinézet: Mikor a blogodra léptem, már a fejlécnél láttam, hogy a design-od remek. Láttam, hogy nem te készítetted, de azért elmondom a véleményem.
A háttér egyszerű, de nagyon illik a bloghoz.
A lila szín mostanában nagyon felkapott lett, mondhatni „sablonszín”, de ez a  tiédre nem vonatkozik. Ilyen árnyalatú lilát nem nagyon láttam még, és ráadásul tökéletesen lett összeegyeztetve a színvilág. Ennek a lilának az árnyalatait felhasználva egy letisztult, szép blogot kaptunk.
Kicsit talán túl egyhangú, esetleg belevihetnél valamilyen más színt is.
A modulsávod gyönyörű. Csodaszép moduljaid vannak, amiken látszik, hogy nem egy-két perc alatt lettek összehozva.
Én csak annyit változtatnék meg, hogy az „Információk” modult a „Rendőrség csapata” modullal kicserélném.
A bejegyzést pedig állítsd sorkizártra!
Összességében egy letisztult, elegáns, és igen nagyszerű kinézetű blog tulajdonosa vagy.
Fejléc: Ide se tudok többet írni, mint a „Kinézethez”, mert a fejléced nagyszerű. Írtad, hogy nem te készítetted, szóval ez se közvetlen neked szól.
Tetszik, hogy itt nem olyan egyhangú a színvilág, hanem sárgák, narancssárgák is vannak benne.
Elsőnek a fejlécedet pillantottam meg, de már azon is látszott, hogy csodaszép blogod van.
Én a helyedben még egyszer megköszönném a készítőknek.
PONT: 15/14

2. Alapötlet: Amit eddig olvastam, láttam belőle, az nem tűnik sablon sztorinak. Igazából megfogott az ötleted. A misztikus, horror (legalábbis én így vettem ki, de nyugodtan javíts ki!) történet nagyon tetszetős. És a „A Történetről” című modulodban ügyesen megragadod az ember érdeklődését.
Tetszik, hogy magyar embereket választottál, amit mostanában kevesen tesznek.
Remélem megtartod a szintet, és nem alakul át sablonná. (Bár ezt felesleges külön mondani, mert nem hiszem, hogy ez előfordulhat.)
PONT: 5/4

3. Prológus: A prológusod nagyon rövid. Pedig szépen bevezeted az embert a történetbe, de mégis kevésnek éreztem. A fogalmazásod jó, a helyesírással van egy pár gondom, de azt majd később.
Alapvetően nagyon jó sztorinak tűnik, így a prológus után, és érdekel, mi lesz tovább.
Tehát, nem sokat tudok mondani, mert a prológusod, mint mondtam, eléggé rövid, és ennyi után még nem tudok határozott véleményt alkotni.
PONT: 5/3

4. Fogalmazás: Mivel még csak a prológus van fent, a fogalmazásodról nem tudok sokat írni. Alapvetően szépen fogalmazol, nincsenek szóismétlések, és jól ki tudod fejezni magad.
Ebben a mondatban találtam egy ellentmondást:
„… látván, hogy az autó északnak veszi az irányt, ugyanis Olaszország déli részén apai ágról rokonain (átírom, mert itt elírtad) rokonaim takaros kuckója várta őket.
Itt meg kéne írnod, hogy a repülőtér felé mennek, mert nem egyértelmű, amit írtál. Vehetjük úgyis, hogy Olaszországban élnek, és akkor viszont nem tarthat az autó észak felé, ha délre mennek. Érted, mit mondok?
Ezen kívül nem találok több hibát.
PONT: 10/8

5: Helyesírás: A helyesírásod egész jó, bár van pár helyen elírás, vessző hiba. De azokat könnyen kijavíthatod. Én leírom neked, hol rontottad (írtad) el:
kezét szívére téve – kezét a szívére téve
Köszönöm, apa ugye te is? – (ezt itt igazából két mondatnak kéne használnod) Köszönöm. Apa, ugye te is?
kincsen – kincsem
…is szívén érintette és együtt zokogtunk… - …is szívén érintette, és együtt zokogtunk…
…lassan ellágyult és szemei könnyekben… - …lassan ellágyult, majd szemei könnyekben…
…sétált hozzánk majd szorosan… - (itt vesszőhiba is van, de én más szót raknék be az „majd” szó helyett) …sétált hozzánk, és szorosan…
szegélyzett – szegélyezett
rokonain – rokonaim
Ennyi van. Sajnálom, de muszáj volt kiírnom őket, hisz egy ilyen rövid prológusban kissé zavaróak a helyesírási hibák.
Kissé úgy tűnik, sietve írtad, legalábbis erről árulkodnak az elírások. Ezeket is könnyedén kiküszöbölheted, csak párszor olvasd át a bejegyzésedet, mielőtt közzéteszed.
PONT: 10/6
Összesen: 45/35
További jó blogolást, és remélem, megfogadod a tanácsaim! :)
xx,



Egy meg nem értett lélek

Sziasztok! :)
Itt a legújabb irományom! Remélem tetszik az új design, és a novella. ;) Komizzatok kérlek, és mondjatok véleményt! 

~.~

Kinyílik a bejárati ajtó, és egy boldognak látszó, ifjú lány lép be. Vörös kabátját leveszi, majd felakasztja a mellette álló kabáttartóra. A szél miatt összekócolódott sötétszőke haját ujjaival átfésüli, megigazítja, vakító kék szemét megdörzsöli. Orrán szeplők díszelegnek, amik kedves megjelenést biztosítanak neki. Leveszi bakancsát, a többi cipő mellé helyezi, és besétál a nappaliba. Izgatottan tekint anyjára, aki a szoba közepén áll, és valamiről diskurál a telefonba. A lány lesimítja sárga, kötött pulcsiját, lesepri a port bélelt farmernadrágjáról, majd újra anyjára néz. Egy ideig így álldogál, várja, hogy letegye a telefont, ő pedig elmesélje neki azt a nagyon izgalmas, fontos dolgot. De csak nem akarja letenni, így hát addig csendben figyeli őt. Figyeli hullámos, sötétbarna haját, méregzöld szemeit, amit ma is kihúzott szemceruzával, figyeli csodás feketebársony ruháját, ami hűen követi édesanyja vonalát. Végre leteszi, így ő izgatottan sétál közelebb.
- Anya, képzeld! El sem fogod hinni, de… - kezdte, ám anyja nem hagyja, hogy végig mondja. Kezét várakozóan felemeli, majd sóhajtva újra a telefonjára emeli tekintetét. A lány csalódottan lép egyet hátra.
- Ne most Rose, egy nagyon fontos üzletet kell lebonyolítanom – mondja, de közben rá se néz a lányára, végig a telefonképernyőjét figyeli, majd újra füléhez emeli a készüléket, és harsány beszédbe elegyedik valakivel.
- Mindig van valamilyen nagyon fontos üzlet – motyogja maga alá Rose, mire egy pillanatra felkapja fejét az anyukája, de utána megint a telefonra koncentrál. Ő maga csalódottan sétál ki a nappaliból, és apjához siet, némi reménnyel, hátha ő meghallgatja. Apja a dolgozószobájában ül, a gépét bámulja, mint egy zombi. Kék szeme vörös a fáradtságtól, körülötte sötét karikák húzódnak. Világos haja kócosan áll égnek, de láthatólag ez nem nagyon zavarja a munkában. Rose reménykedve lép be a szobába. Vesz egy mély lélegzetet, majd megszólítja apját.
- Apa – mondja neki nem túl határozottan, mire az felkapja fejét és bosszúsan néz lányára. Rose összeszorítja szemét, majd kinyitja, és elkezdené beszámolóját.
- Mi van már megint? – kérdezi idegesen az apja, amiért elterelték a figyelmét. Ő tipikusan olyan ember, aki a munkájának szenteli életét, más meg nem igazán érdekli.
- Képzeld… - kezdi el remegő hangon, ám apja közbevág. Ez apróság, de ő mégis dühös lesz. Idegesen feláll, közelebb sétál Rose-hoz, majd ráüvölt.
- Nem megmondtam, hogy ne gyere be ide, ha dolgozom?! Szerinted, hogy koncentráljak a munkámra, ha te bejössz ide és elkezded mondani a szokásos hülyeségeidet? Mikor tanulod meg, hogy munka közben NE GYERE BE! – kiabálja, majd pofon vágja szegény lányt, aki ettől a földre zuhan. Dühösen visszaül szokásos helyére, ahol már a be is nyomódott egy részen, a sok üléstől. Újra a monitort kezdi el bámulni, miközben kezével, most kissé idegesen, a billentyűzeten gépel. Rose csendesen feláll, arca vörös a helyen, ahol apja megütötte, kezével odanyúl és megsimítja. Szemébe könnyek szöknek, mivel nem ez az első eset, hogy nem hallgatják meg, de ő erősen próbálja visszatartani őket, miközben szobája felé igyekszik.
Elhalad egy kék ajtó mellett, amin a felirat egy „Sam” nevű fiúra utal. Ahogy Rose az ajtóra, és a feliratra tekint, eszébe jutnak az emlékek. Az öccse kisbaba korában, ahogy aranyosan játszik az ő szőke, fonott copfjával, nagyobb korában, amikor naponta hallja édes kacagását. Látja barna, göndör fürtjeit, és ragyogó zöld szemét, amik egyáltalán nem olyan ridegek, mint anyja szemei, hanem sokkal barátságosabbak. Eszébe jutnak azok az éjszakák, amikor átmentek egymás szobájába, és átbeszélték az éjjelt. Aztán eszébe jut a baleset. Soha többet nem beszélhetik át az éjszakát, és soha többé nem láthatja az egyetlen embert, aki megértette, és meghallgatta őt.
A fájdalmas emlékektől újra könny szökik a szemébe, de most nem tudja visszatartani a sírást. Berohan a rózsaszín szobájába, magára zárja az ajtaját, és lekuporodik a sarokban, még a lámpát sem kapcsolja fel.
Az ágya magányosan álldogál az ablak alatt, ahonnan beszűrődik némi fény. Könnyáztatta arccal odasétál, és kinyitja az ablakot, majd feltekint a holdra. Telihold van. Fénye elárasztja a csendes vidéket, ami ma különösen csendes. Megfordul, majd felkapcsolja a csipkés éjjeli lámpáját. A kis éjjeli szekrényen egy fénykép van, amin ő és az öccse látható, mosolyognak és egymást ölelik át rajta. Miközben nézi, egy terv kezd formát ölteni a fejében. Egy terv, amit még ma este véghez visz.
Egy ideig nézi, majd levágja a földre a fényképet, ami a padlóhoz érve ezernyi darabra törik. Rose ezt könnyes szemekkel nyugtázza. Átsétál a szilánkokon, nem bánja, hogy felsérti lábát, és odasétál a szekrényéhez. Nagy szekrénye van, a falba építve, oda szokott mindig elbújni, ha rossz kedve van. Dühösen végig néz a ruháin, majd megfogja az összeset, és szitkozódva szétszórja a földön. Ezzel kiadja legtöbb dühét, de nem az összeset, még nem végzett. Felkapja a fényképet, és széttépi apró darabokra, utána újra lekuporodik a sarokba. Szemeiből patakokban folynak a könnyek, megállás nélkül, de ő nem is akarja megállítani. Kiengedi az összeset, minden fájdalmával, bánatával, és bűntudatával együtt. Bűntudat. Az emlékek újra rátörnek, főleg a baleset napja, még 2 évvel ez előttről.
- Rose! – kiáltja neki a 9 éves öccse a nappaliból, az új tükör előtt állva. Ő nevetve szalad oda hozzá, és kissé hátrább állva figyeli.
- Mit csinálsz, Sam?– kacagja, és leül a kanapéra. Sam kiölti nyelvét, és vicces arcokat vág, majd ő is elkezd nevetni. Együtt röhögnek hangosan, miközben a tükör kicsit meginog. Rose-nak eszébe jut mit mondott az apja, és abbahagyja a nevetést. – Sam, gyere messzebb a tükörtől! Apa azt mondta, még nincs rendesen odarögzítve.
- Jaj, ne aggódj! Nem fog leesni – nevet még mindig az öccse, és bizonyításképp kicsit megböki a tükröt. Az még jobban meginog, de nem esik le. Rose megkönnyebbülve sóhajt egyet, de még mindig aggódik.
- Kérlek, Sam. Ez veszélyes! – könyörög neki. Sam megforgatja a szemét, és nem foglalkozik vele. Újra kiölti nyelvét a tükörre, és önmaga kezd el kacagni humorán. Rose ezt nem nézi jó szemmel, dühösen morog egyet öccse engedetlenségén.
Ebben a pillanatban a tükör megint meginog, és ezúttal le is esik. Az utolsó másodpercben, mielőtt a tükör végképp elhagyja a fal sima felületét, Rose Sam eltorzult arcát látja, ahogy ráesik a fiúra a tükör, és széttörik. Rose síkit, amennyire a torkán kifér, amire apja, anyja is a szobába rohan, és ők is ordítanak egyet gyászukban. Utoljára Sam testét látja véresen, szétszaggatva, és a szülei könnyes arcát, ahogy odarohannak a halott fiúhoz, ezután nagyot koppan a feje a padlón, amint a sokktól ájulva szétterül a földön.
Az ő hibája volt, ezt tudja. Hiába mondta neki mindenki, hogy az a tükör nem az ő hibájából esett le, de ő nem is erre gondol. Ő elhúzhatta volna onnan a fiút, és akkor nem történik meg a baleset. Hamarabb is szólhatott volna, megakadályozhatta volna, hogy meghaljon, de ezt senki nem érti meg. Senki nem érti meg, hogy ő megmenthette volna az öccsét, csak nem tette.
Felhajtja pulcsijának az ujját, és megnézi az alkarját. Hosszú, mély vágásnyomok találhatóak rajta, mindegyiket ő okozta, büntetésül. Ő egy gyilkos, gondolja magára, majd odamegy a fiókhoz, előhúz egy kést, és visszamegy a sarokba. Remegve fogja a kezében, még nem egészen biztos a dolgában, bár tudja, mit akar tenni. Először apró vágást ejt az ujján. A kés úgy vágja el, mint a vajat, a sebből pedig egy apró vércsepp bukkan elő.
Még régebben lopta el ezt a kést a konyhából, anyja azóta is mindenhol keresi, bár ez őt nem izgatja. Azért vette el, hogy megbüntesse önmagát, mert büntetést érdemel, gondolja magában. Épp egy újabb vágást akar ejteni, mikor eszébe jut valami. Leteszi a kést, feláll és előkeres az íróasztaláról egy papírt, és egy ceruzát. Leül, majd szájába veszi a ceruzát, és azt rágva gondolkozik, amíg rájön, mit akar mondani szüleinek. Leírja a legmélyebb gondolatait, mindent, ami csak az eszébe jut. Végül aláírja, beleteszi egy szép, illatozott borítékba, és megcímezi.
„Anyának és Apának, a világ legrosszabb szüleinek” – írja. Még egy könnycsepp is ráesik a borítékra. Szépen elhelyezi az ágyára, majd visszamegy a sarokba, és felveszi a kést.
Először húz egy-egy csíkot mindkét kezére, mély sebet hagyva a kés után. Fájdalmában csakúgy áradnak a sós könnycseppek, ordítani szeretne, de nem akarja szüleit idehívni. Kezeiből csíkként folyik le a vére, egyre csak folyik, ám ezzel ő nem foglalkozik. Egy ideig így ül a sarokban, könnyes arccal, véres kezekkel, majd mikor úgy dönt, eleget szenvedett, megfogja a kést, és maga felé fordítja.
Egy másodperc alatt átgondol mindent, tudja, hogy testvérét nem látja viszont, mert a gyilkosok pokolra jutnak, és így ő is. De megpróbálja megtalálni, határozza el magában. Az utolsó pillanatban még lefolyik egy sós könnycsepp, majd a kés átszúrja a hasát, és egy óriási véráradatot indít el.
Szinte azonnal meghal, nem szenved sokat. A levél pedig csak ott áll az ágyán, hogy hírül vigye szüleinek, kislányuk fájdalmát, és halála előtti perceit.
Csak reggel találják meg a holttestet. Édesanyja elborzadva esik térdre, amint megpillantja, és remegve kiabál férjének. Ő sietve rohan a szobába, és ugyanúgy elborzad, mint a felesége. Mindketten sírva kiabálnak, és kérdezik az égtől, miért. Majd megpillantják a levelet. Anyja lassan odasétál, kinyitja, és hangosan olvasni kezdi.
Drága Apa és Anya!
Nem is tudom miért hívlak még mindig így titeket, mert nem tekintelek szüleimnek, szóval újra kezdem.
Drága Peter és Violet!
Ezt a levelet valószínűleg halálom után találjátok meg. Valószínűleg sírva néztek rám, és valószínűleg Te olvasod hangosan fel ezt Anya Violet. Hát tudnotok kell, hogy utállak titeket. Utálok élni, és utálok mindent. Utálom, hogy soha nem hallgattatok meg. Utálom, hogy soha nem kérdeztétek, mi van velem. Utálom, hogy Te Anya Violet mindig a hülye üzleteidnek éltél. Utálom, hogy Apa Peter semmi mással nem foglalkozott csak az idióta munkájával. Utálom, hogy az utolsó egyetlen ember, aki meghallgatott az is meghalt. És utálom, hogy én öltem meg őt. Igen, én voltam! Bármit mondotok is, én tudom, hogy ÉN voltam. Vagy Legalábbis én biztos meg tudtam volna menteni.
Sajnálom, hogy ilyen rémes állapotban láttok épp most. Ne is sírjatok, mert nem vesztettek el semmit, Ti nem. Sose szerettetek igazán, így nem értem miért sírtok. Ha szerettetek volna, akkor minimálisan törődtetek volna velem. De mivel nem így volt, ezért az ellenkezőjét állapítottam meg. És ha igaz, akkor nincs miért sírnotok, mert nem vesztettek el semmit. És sajnos az a baj, hogy a világ sem vesztett el semmit, mert senkinek sem voltam fontos. A suliban utálnak, és mindenki cikiz.
A suliról jut eszembe. Képzeljétek, ma mondta Mrs. Bailey, hogy felvettek a legjobb gimibe a városban. Ezt akartam elmondani, de mivel szokás szerint nem hallgatott meg senki, ezért nem tudtam. Nos, most már tudjátok. Igazából nem kér érte, valószínűleg ott is kiközösítettek volna, mint itt, és ott se lett volna egyetlen barátom se.
Így lesz a legjobb. Most, hogy meghalok, minden sokkal jobb lesz a világban. Kevesebb lesz a környezetszeny környezetszennyezés, nem leszek senki terhére, és nem kell mindennap úgy a szemetekbe néznem, hogy látom, ti is úgy gondoljátok, az én hibám Sam halála. Hiába tagadjátok, a szem sose hazudik.
2 éve élek Sam halálának a terhével. Most végre megszabadulok tőle, legalábbis remélem.
Ezt egy búcsúlevélnek akartam írni, de közben rájöttem, hogy sajnos nincs kitől elbúcsúznom. Így mindenféle olyan hülyeség helyett, hogy: puszi, viszlát, emlékezzetek rám… stb., inkább leírom hány éves koromban, és mikor írtam ezt a levelet, hogy sose felejtsétek el.
13 éves, 2014. jan febr. 3. (5 nappal Sam halálának 2. évfordulója után)
Rose Windhalm
Édesanyja az aláírásnál kiejti kezéből a papírt, térdre esik, és úgy kezd el sírni, mint életében soha. Apja közelebb megy hozzá, átöleli, és ő is keservesen sírni kezd. Meghitt, szomorú pillanatok ezek, és nem is sejtik, hogy nincsenek egyedül a szobában.
Rose lelke még egy ideig figyeli őket, majd közelebb megy, megcsókolja édesanyja, és édesapja homlokát, utána örökre itt hagyja a földet, hogy eleget tegyen elhatározásának, és megkeresse öccse lelkét.

2014. augusztus 14., csütörtök

Kritika#2 - Spring Break

A "Spring Break" c. blog kritikája! ;)


1. Kinézet: (Ha nem te csináltad meg a design-t, akkor ez a pont nem neked szól!) A kinézettel igazából nincs sok bajom. Látszik, hogy foglalkoztál vele, nem csak 5 perc alatt gyorsan készítettél valamit. Tetszik a háttered, illik a történethez.
A modulsávban csak annyi van, amennyinek lennie kell, vagyis a legfontosabbak. A menüd szép. A tartalom, vagyis a bevezető pedig jól bemutatja a történetet, az embernek megjön hozzá a kedve, ha elolvassa.
A modulsávval csak egy bajom van, szerintem a „Rendszeres olvasók” modult (Nálad „Readers”) a Chat elé kéne beraknod, hogy jobban észre lehessen venni.
A blog oldalát (a bejegyzés sáv, és a modulsáv összesen) szélesebbre kéne beállítanod, így a bejegyzés sávja is szélesebb lesz, és úgy könnyebben lehet olvasni.
Ezeken kívül más bajom nincsen, a betűtípus jó, olvasható, és a fejezetek is sorkizártra vannak állítva (amit sokan elfelejtenek).
Fejléc: Láttam, hogy a fejlécet nem te csináltad, így amit mondok, az nem közvetlen neked szól.
Tehát, amint az oldaladra léptem, rögtön szemet szúrt, hogy a fejléceden lévő lány feje nagyon nagy. Sokkal nagyobb, mint a teste, vagyis rosszak az arányok. Nem tudom, hogy ez véletlen volt-e, vagy direkt, de nagyon zavaró. Ezt majd próbáld meg kijavítani.
A betűtípus a fejlécen jó, látható, nem olvad a háttérbe, mert ezt sokan elrontják. Kicsit kevés nekem, ami a fejlécen van, de végül is „egyszerű, de nagyszerű” elven ez nem zavaró.
PONT: 15/11

2. Alapötlet: Nem sablon sztori, igazából nagyon egyedi történet. Tetszik, hogy a nagynéni nem Londonban lakik (hisz ez a helyszín nagyon felkapott lett a blogolás világában), hanem Párizsban. Tetszik, hogy ez a lány egyáltalán nem átlagosan kedves, jó kislány, hanem rossz, és kiszámíthatatlan. Egy szóval tetszik a történeted, az ötlet, a többit pedig majd a „Fogalmazásnál” kielemezem.
A „Few words” modulodban szépen elmagyaráztad a történet lényegét, mondhatni egy rövidebb prológust írtál. Az embernek megjön hozzá a kedve, amint elolvassa. Talán egy kicsit túl hosszú, de semmit nem találok benne, amit kitörölhetnél, hogy rövidebb legyen, ezért ez nem vészes.
PONT: 5/4

3. Prológus: A prológusod nagyon tetszik. Szinte mindent elmond a főszereplőről, bevezet a történetbe, és jól van megfogalmazva. Már az első pár mondatnál láttam, hogy a fogalmazásodba nem tudok belekötni.
A helyesírásod úgyszintén hibátlan, eltekintve néhány elírástól. Egy-két vesszőhiba, ennyit találtam. Egyszóval a prológusod nagyon jó. Már itt megkedveltem a történetet. Megkedveltem Hannah erőteljes személyiségét, Chloe eminens, jó szándékú lényét, és a párizsi kis lakást.
PONT: 5/5

4. Fogalmazás: Mint a „Prológus” pontban említettem, a fogalmazásod szinte hibátlan. Ahogy leírod a világot Hannah szemszögéből, szinte látom magam előtt.
Talán gyakrabban kéne megírnod, hogy mire gondol, és mit érez, hogy még jobban beleérezze magát az ember Hannah helyzetébe.
Tetszik, hogy nem sieted el a dolgokat, mindent lassanként vezetsz csak le, mindent átgondolva. A fejezetek elég hosszúak, és tartalmasak, cselekménydúsak, de nem túlzottan. 
Sajnos még csak 1 fejezet van fent (a prológuson kívül), így nem sokat tudok mondani még a blogodról.
PONT: 10/8

5. Helyesírás: A helyesírásod remek. Nem találtam se nyelvtani, se mondatszerkezeti hibát. Még vesszőhiba se nagyon fordult elő, pedig ez ritka. Csak gratulálni tudok, és bíztatni, hogy a továbbiakban is megtartsd ezt a szintet!
PONT: 10/10
Összesen: 45/38
További jó blogolást, és remélem megfogadod a tanácsaim! :D
xx,

Kritika#1 - Magamat látom benned

"Magamat látom benned" c. blog kritikája



1. Kinézet: Amint beléptem az oldaladra a figyelmemet rögtön a vörös hajú kislány ragadta meg, a fejléceden. Ez már jó kezdet. Háttérnek én valami egyszerűbbet választanék. 
Lejjebb görgetve egy kissé túlzsúfoltnak hat a modulsávod. Szerintem az idézetet a blogod leírásának kéne berakni, a fejléc alá, úgy sokkal jobban felkeltené a figyelmet. Helyébe a tartalmat illeszthetnéd be, hogy az ember rögtön el tudja olvasni, miről szól a blogod, ez nagyon fontos. 
A menüdet („Linkek”) szebben is megcsinálhatnád, hogy minél igényesebbnek hasson a weboldalad, hisz az ember, bármennyire is felszínes dolog ez, elsőre a kinézet alapján ítél, és csak utána a tartalom alapján. 
A chat színe nem nagyon illik a blogod színvilágához, a kék helyett, inkább valamilyen rózsaszínes-narancssárgást kéne választanod. A modulok további sorrendjével nincs sok bajom. 
A szöveget tedd sorkizártra, úgy könnyebben olvasható lesz (ezt nagyon sokan elfelejtik). 
A betűtípus jó, olvasható, és másban sem látok több kivetnivalót. Bár néha egy-egy fejezetnél többféle betűtípus van beállítva, ezt majd nézd át, és javítsd ki, mert olvasás közben kissé zavaró, ha váltakozik a betűtípus.
Fejléc: Tetszik a fejléced, talán a középső képet egy kicsit jobban el kellett volna halványítani, a kislányt pedig jobban előtérbe helyezni (kevésbé elhalványítani), de amúgy egész jó. 
A betűtípusnál választhattál volna (ha nem te készítetted a fejlécet, akkor ez nem neked szól!) valami erőteljesebbet, ami jobban megragadja a figyelmet, jobban kitüremkedik a képek közül. A „benned” szónál pedig halványabbra kéne tenni az árnyékot, hogy jobban elmosódjon. Ugye, mint azt már említettem, a mai világban a kinézet az első, és elsőként az ember a fejlécet látja meg, csak szólok.
PONT: 15/8

2. Alapötlet: Az ötlet tetszik, már mikor a tartalmat elolvastam is kedvet kaptam a történethez. Nem sablon, ami fontos egy blog történetének a szempontjából. Megható története van a nővérnek, akit édesanyja elhagyott, majd később, aki anyjának a balesete után, egyedül felneveli süket, lisztérzékeny féltestvérét. Nagyon érdekes, nem tudom, hogy jutott ez eszedbe, de sok sikert hozzá!
Ami még tetszik, hogy magyar embereket választottál, tehát nem külföldön, külföldi emberekkel játszódik a történet. Szép elgondolás, a kivitelezés meg a későbbiekben derül ki.
PONT: 5/4

3. Prológus: A prológusod jó, szépen van megfogalmazva, és pár apró hibán kívül, a helyesírása is megfelelő. Pont olyan, amilyennek egy prológusnak lennie kell, bevezet a történetbe, és elmeséli a kezdeteteket. Ezt a mondatot azonban kijavítanám:
„Haragudtam az egész világra azért, mert ilyen helyzetbe hozott, mert úgy maradtam ebbe a helyzetbe, hogy nem kaptam jelet, ötletet azzal kapcsolatban, hogy hogyan tovább.”
Több helyen rossz a mondat szerkezete, ráadásul szóismétlés van benne. Én a helyedben így írnám:
Haragudtam az egész világra, amiért ilyen helyzetbe hozott, semmilyen jel, vagy ötlet nélkül, amik azt mutatnák meg, hogy hogyan tovább.
Ezen kívül több hiba nincsen.
PONT: 5/5

4. Fogalmazás (Kivitelezés): Mint már mondtam, igazából a történet nagyon tetszik nekem. Ráadásul szépen fogalmazol. Tartalma, pont eléggé terjedelmes fejezeteket írsz, ami manapság kevés blognál van így. 
Részletesen leírod az érzéseit Melinek, amik mindig reálisak. És tökéletesen fejezed ki a testvérek közötti viszonyt (én már csak tudom), majd később a lakótársak közöttit. (Mellékesen, remélem Szabi és Meli összejön. ;) )
Én néhány résznél találtam pár felesleges mondatot, de nem nagyon szúrták a szememet, így már meg se jegyeztem őket. 
Meg persze van pár mondatszerkezeti hiba, de ezeket se szólom meg, mert senki se tökéletes, én se. Mindenki ejthet, és ejt is, ilyen hibát. 
Azt kell, hogy mondjam, a történeted szinte olvastatja magát.  Ami nálam (az én válogatós ízlésemmel :) ) nagy dolog. Gratulálok!
PONT: 10/8

5. Helyesírás: Ide se írhatok sokkal több mindent, mint a „Fogalmazás”-hoz, mivel a helyesírásod szinte hibátlan. Néhol van pár apróbb helyesírási, és vessző hiba, de azokat könnyen ki lehet javítani. 
Azt javaslom többször (3-szor, esetleg 4-szer) olvasd át a fejezeteket, mielőtt közzéteszed, és akkor ezeket is könnyen kiküszöbölheted. (Persze, ha most is így szoktad csinálni, akkor nem szóltam.)
PONT: 10/9
Összesen: 45/34
További jó blogolást! Remélem megfogadod a tanácsaim, és igazságosnak tartasz! :D
xx,

2014. augusztus 13., szerda

Örökre együtt

Helló, Mindenkinek!
Újra itt vagyok egy régebben írt novellámmal. Ez sem olyan hosszú, de azért nem is rövid. Ó, és a cím alapján, ha azt hiszitek, szólok előre, hogy ez nem egy szerelmi történet! Remélem tetszik, és ha igen, akkor komizzatok, iratkozzatok föl.;)
xx, Becca

~.~

Egy sötét, rémisztő erdőben furcsa, szokatlan dolgok történnek. Kiáltásokat lehet hallani, többféle irányból is. A kiáltások egy lánynak szólnak, aki eszeveszetten rohan előlük, egyre beljebb a sűrű erdőben. A lombok eltakarják előle a holdat, így csak nagy szerencséjére nem ütközik bele egyetlen fába sem. A rengeteg futástól ernyedten esik össze egy göcsörtös, mohákkal benőtt fa tövében, mint egy rongybaba. Világosbarna haja csapzottan veszi körül arcát, mint egy függöny. Általában szép arca most kipirult a futástól, ahogy barna szeme is a fáradtságtól. Nagy nehezen feltápászkodik, majd újra futni kezd, ám a fa egyik kiálló gyökere megakadályozza ebben. Hasra vágódik, mindkét tenyere, és térde vérfoltos lesz, de még ez sem állítja meg. Feláll, és szaladni próbál, ekkor bokájába éles fájdalom nyilall. Odakapja kezét, fájdalmában ordít egyet, utána bicegve próbál menekülni. A kiáltásokat egyre közelebbről hallja, ami miatt még jobban megijed, és gyorsabban szedi a ritmust, amennyire ez lehetséges. Nem akar visszakerülni a nevelőotthonba, bármit csak azt ne. Végre sikerült megszöknie, nehogy újra visszakerüljön arra az átkozott helyre! Ezek a gondolatok szállják meg a fejét, miközben szenvedve, és küszködve menekül. Érzi, hogy menten összeesik újra, de ekkor eszébe jutnak szülei. A mama lágy, simogató hangja, melengető mosolya, és bizsergető érintése. A papa kedves tekintete, néha szigorú szavai, vidám nevetése, és szeretetteljes tréfái.
A szomorú emlékektől, és hatalmas fájdalmától könny szökik a szemébe. Lassan lefolyik az ajka sarkáig, majd követi még ezer. Látása elhomályosul a könnyáradattól, ami még jobban megakadályozza a futásban. Erősen összeszorítja szemét, kinyitja újra, de nem használ semmit. Ordítana, hogy a világ meghallja óriási bánatát, de már annyi ereje sincsen. Homályos látása miatt majdnem beleütközik egy, a többinél sokkal szélesebb fába. Pont időben kerüli ki, ám a fa mellett egy hatalmas gödör lapul. Sikítása betölti az erdőt, ahogy zuhan, és puffanása, ahogy földet ér, felriasztja a madarakat. A föld nyálkás, és büdös, ő pedig ott fekszik törött kézzel, törött bordákkal, feldagadt bokával, és végtelen szomorúsággal.
- Elizabeth! – hallja meg az őt kereső kiáltásokat. Most jobban szeretné, hogy megtalálják, mint bármikor. Mindene fáj, mozdulni sem bír. Érzi, hogy nem sok van hátra, mindjárt eszméletét veszti, de még utolsó erejével lassan megemeli fejét, fájdalmasan fölnéz a négy méteres gödör tetejére, és halkan megszólal.
- Itt vagyok – suttogja, majd megadóan ejti le fejét. Szemét talán örökre hunyja le, és talán utolsó lélegzetvételét teszi meg.
A mamával és a papával álmodik.                                    
Azt álmodja, élnek, és az autóbaleset nem történt meg. Ott ülnek vele szemben, a gödörben, és mosolyogva néznek rá. Elizabeth lassan felül, már nem fáj semmije. A hűvös szél meglebegteti szakadt, mocskos hálóingét, amit még az elszökésekor viselt. Hunyorogva néz rájuk, becsukja szemét, majd kinyitja újra, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg itt vannak-e. De ők itt vannak, és boldogan mosolyognak rá. Látja a mama szőke haját, ahogy a szél azt is meglebegteti, zöld szemét, ami vakítóan, fürkészve tekint rá, és látja szép, melengető mosolyát, amit úgy hiányolt már. Látja a papa sötétbarna haját, ami most sötétebb, mint máskor, barna szemét, ami pont olyan, akár az övé, és hallja édes nevetését. Mindketten ugyanazt a ruhát viselik, amit a balesetkor, ám azok szét vannak szaggatva, és pár helyen vérfoltok is láthatók rajtuk. A mama kék, virágos tavaszi ruháján, középen óriási lyuk tátong, és vér fedi mindenhol, a papa új öltönyének leszakadt az egyik ujja, nadrágja és ingje pedig szintén véres mindenhol. Elizabeth boldogan néz rájuk, bár tudta, hogy csak azért látja őket, mert beverte a fejét a gödörben, de nem zavarja.
- Miért mosolyogtok? – kérdezi tőlük, ő maga nem mosolyog. Eszébe jut a baleset, és a fájdalmas emlék, miszerint nélkülük nőtt fel. Ők egymásra néznek, majd nevetni kezdenek Elizabeth kérdésén. A lány értetlenül tekint rájuk, és már-már potyogni kezdenek a könnyei.
- Lizzy, mond, miért ne mosolyognánk? Hisz csodaszép ifjú hölgy lett belőled! – válaszolja neki kedvesen a mama. Szomorúan elmosolyodik anyjának simogató hangján, ami pont olyan, amilyenre emlékezett. Oldalra néz, szemét erősen összeszorítja, hogy visszatartsa a közeledő könnyáradatot.
- Ha nem haltatok volna meg 7 évvel ezelőtt, akkor élőben is láthatnátok – tájékoztatja őket kissé mérgesen, de sokkal inkább szomorúan. Felnéz, és látja, hogy a mama és papa megcsóválják fejüket. Élesen ránéznek, amire bűntudta lesz, amiért kimondta azt, amit nem szabadott volna.
- Az nem a mi hibánk volt. Mi nem akartunk itt hagyni téged – mondja komolyan a papa. Lizzy hisz neki, mivel mindig is erre a válaszra várt. Mindig is abban reménykedett, egyszer viszont látja őket, persze azt nem gondolta, hogy egy gödörben történik meg ez a találkozás. Közelebb megy, hogy átölelje, és örökre karjaiba zárja mindkettőjüket, ám a mama megszólal.
- Most visszajöttünk érted – nyújtja ki a kezét, és a papa is bólogatva mosolyog rá. Lizzy nem érti. Még csak 9 éves, nem ért semmit. Lehajtja fejét, szemébe újra könnyek szöknek, kicsi kezecskéjét ökölbe szorítja. A mama közelebb hajol, és csókjaival letörli őket, kezével szétnyitja Lizzy öklét. Érintése melengető érzést hagy maga után, mire Lizzy odanyúl, hogy ne engedje elmúlni azt. A mama boldogan sóhajt egyet, majd újra megsimogatja Lizzy könnyekkel áztatta arcát. A papa homlokon csókolja szegény kislányt, majd mindketten megint a kezüket nyújtják felé, és biztatóan tekintenek rá. Lizzy erősen gondolkozik, hogy elfogadja-e. Egy kérdés fogalmazódik meg benne, és erősen aggódni kezd.
- Ha veletek megyek, ugye soha nem hagytok el újra? – kérdezi remegő hangon, és félénken tekint rájuk. – Kérlek! Ne hagyjatok el megint! Nem bírnám ki! – sírja el magát újra, és a mama ölébe hajtja fejét. Válla rázkódik, ahogy kiengedi az elmúlt évek fájdalmát, és magányát. A mama lágyan ringatja a kislányt, megsimítja párszor kócos haját, majd két tenyerébe fogja fejét, belenéz barna szemeibe, és komolyan azt mondja.
- Soha többet nem hagyunk el téged, Lizzy! Örökre együtt leszünk! – mosolyog rá. Lizzy örömében a mama meg a papa nyakába ugrik, és újra potyogni kezdenek a könnyei, de most a boldogság szüli őket. Alig bírja elhinni, hogy ez történik vele, és nem akarja, hogy véget érjen ez a pillanat. Egy ideig így ülnek, meghitten egymás karjaiban, majd kissé eltolják maguktól a kislányt, aki szomorúan fogadja ezt. A papa kinyújtja egyik kezét, és megfogja a mamáét, másikat pedig Lizzy felé nyújtja, aki örömmel kapaszkodik bele. A fák egy pillanatra arrébb húzzák hatalmas, sűrű lombkoronájukat, hogy ők hárman lassan felszálljanak az égbe, új otthonukba, ahol örökre együtt maradhatnak. Az égen, csodaszépen ragyognak a csillagok, mintha ők is megmosolyogták volna ezt a megható jelenetet. Egy hullócsillag hull a föld felé, pont oda, ahol a kislány feküdt néhány pillanattal ezelőtt. Lizzy boldog, még soha életében nem volt ennyire az, a mosolygást sem bírja abbahagyni soha többé. Egyre csak az jár a fejében, hogy végre a mamával és a papával lehet. Ebben a jóleső tudatban hagyja itt a földet, örökre.
A kutatócsoportok tovább keresik a kislányt, aki még az este szökött el a nevelőotthonból. Nem ez volt az első eset, de most először nem találták sehol. Már aggódni kezdenek a nevelőnők, hisz bármilyen rosszcsont is ez a kislány, attól még nagyon szeretetreméltó. Sajnos csak reggelre akadnak a mély gödörre, amibe beleesett szegény, és ahol újra egymásra találtak a szüleivel. Mindenki megrettenve szalad a gödör széléhez a hír hallatán, hogy saját szemével bizonyosodjon meg róla. Lizzy arca kipirult, de élet már nincs benne. Az emberek szomorúan sóhajtozva, hulló könnyekkel figyelik őt, de arcán a boldog mosoly, amivel itt hagyta a világot, megmelengeti szívüket. Legalább a halála előtti percekben boldog volt, gondolják, és ők is mosolyt erőltetnek könnyáztatta arcukra. De azt senki sem tudja, hogy mekkora hatalmas örömöt, és melegséget érzett a kicsi kislány, aznap éjjel, a szívében.